Pár gondolat a tehetségről

A múlt hétvégén lezárult két tehetségkutató letagadhatatlanul felkavarta az indulatokat a lakosság (pardon, a nézőállomány) körében. Boncoljuk most kicsit a témát. Adva volt ugye mindkét nagy kereskedelmi tévécsatornán egy tehetségkutató jellegű énekverseny. Hogy az ének- előtagot miért nem emelem ki jobban, máris kifejtésre kerül. Először azonban lássuk, kik a szereplők és kinek mik a szempontjai.

Versenyző: Jónak érzi magát, indul a versenyen. Nyerni akar, de a nyereményén túl meg akarja ismertetni magát, a hangját és úgy en bloc a személyiségét, előadóművészetét a nagyvilágnak (de legalábbis az ország lakossága egy minél nagyobb részhalmazának). Kétségtelen, hogy nem áll neki minden stílus egyformán jól: van, aki abszolút mainstream popsztáralkat, van, akinek a rock fekszik jobban, és van, akinek a klasszikusabb jazz, de általában mindenki megtalálja a maga közönségét. És itt tisztázzuk is az első félreértést:

a Versenyző nem énekes, hanem előadóművész.

Ez maga után vonja azt, hogy az ő outputja nem merül ki a dalok eléneklésében, hiszen énekelni egy iskolai énekversenyen is lehet. A dalokat elő kell adni. Kell, hogy a Versenyző egyéniség legyen. Kell, hogy a Versenyzőnek kisugárzása, karizmája, ún. színpadi jelenléte legyen. Ez utóbbi azt jelenti, hogy még nem csinált semmit, de már rá szegeződik minden tekintet és várja a mennyei mannát, ami az ő esetében egy előadott produkciót fog jelenteni.

Zsűri: Előadóművész, producer, manager, színigazgató stb., egyszóval olyan ember a showbizniszből, aki már nemcsak az előadói perspektívát ismeri, mert magasabb szintről is rálátása van az előadói világra. Ezek az emberek mind letettek már valamit az asztalra, igazolva saját ottlétüket a zsűriben. Tapasztalataik és érdemeik miatt az emberek (és főleg a versenyzők) felnéznek rájuk, adnak a szavukra, el- és megfogadják kritikáikat. Joggal. Egyik műsorban sem volt olyan zsűritag, akinél ne értettem volna, mit keres ott. A zsűri képes arra, hogy ne csak a helyes hangképzést méltassa, hanem kerek egészként értékeljen egy produkciót, a teljes előadást minősítve. Velünk, átlag tévénézőkkel szemben kompetensebb módon tudják megitélni egy-egy produkció jóságát.

Stylist: Amíg a színpadon a versenyzők keresik a szavazók és a zsűri kegyeit, a színfalak mögött egy nemkevésbé kőkemény harc zajlik a stílistok között. Mielőtt nagyon kritizáljuk egy-egy versenyző aktuális fellépőruháját, kerüljünk tisztába az alábbi ténnyel:

A stylist nagy úr. A versenyző azt lesz kénytelen viselni egy adott produkcióban, amit a stylist ráad, akár tetszik, akár nem.

Tehát ha valakin nem tetszik a ruha, ne a versenyzőt szídjuk, hogy "Hát ez a ruha nagyon rossz választás volt, mert ...", mert valószínűleg a legkevésbé sem tehet róla, hogy azt adták rá, amit. Tessék a stylistnál anyázni.

Koreográfus: Mondanám, hogy a színpadi mozgás, de ebben nem merül ki. Az első lépéstől az utolsó szusszanatig mindent megtervez: mikor merre dőlj, merre fordítsd a fejed, mikor kacsints ki a nézőtérre stb. El is érkeztünk egy újabb ütközőponthoz, ahol elválik az énekes az előadóművésztől. Nagyon rosszul esett, hogy több neves, a szakmában évtizedes múlttal rendelkező, általam nagyra tartott előadóművész azért kritizálta a győztest, mert nem tud énekelni, viszont elég volt szépen mosolyognia, hogy rá szavazzanak. Furcsa, hogy pont ők felejtik el, mit jelent színpadon állni. Nem merül ki abban, hogy 8 év Sík Olgával a hátam mögött kiállok, és a tökéletes hangképzési technikára koncentrálva kifogástalanul eléneklek egy számot. Nem. Messze nem. Lassan írom, hogy mindenki megértse:

A közönség nem szakmai zsűri. Kisebb a vájtfülűek aránya, és többen lesznek, akik képesek egy produkciót egészként értékelni. Azt, aki nem hallja meg a nyolcadhangos félreintonálást, ne hülyebotfülüparasztozzuk már le csak azért, mert neki jobban bejött egy jóképű fiatal fiú megnyerő, huncut mosolya (és ezzel most senki produkcióját nem akarom becsmérelni, attól, hogy valakinek olyan a mosolya, nem lesz kevésbé jó énekes).

Tetszettek volna többet szavazni. Ez egy ilyen műsor. Nem azért volt jobb, mert tökéletesebben énekelt, hanem mert több ember szavazatát tudta megnyerni. És a showbiznisz mindig is erről szólt, kérdezzük meg akármelyik zenei producert. Aki a legnépszerűbb akar lenni, annak azt kell nyújtania, amire a legnagyobb igény van. Aki rétegműfajban jeleskedik, az fogadja el, hogy esetleg kisebb lesz a rajongótábora. Helmut Lotti hiába a világ egyik legjobb hangja és legnagyszerűbb előadóművésze, ha egyszer nem ugyanabban a műfajban tevékenykedik, mint mondjuk Justin Timberlake, akinek cserébe több fiatal is ismeri a nevét.

Vájtfülü tévénéző: Meghallja a nyolcadhangos félreintonálást is, de annyira el van telve saját zenei hallásával, hogy elfelejti a produkció többi részét pontozni (sőt, a hangmagassági tökéletlenségek miatt az egész előadást lehúzza). Több szót nem is fecsérelnék rá.

Átlagos hallású szavazó: A leghálásabb réteg, az ő érdemük, ha eljuttatnak valakit a döntőig, aki utána országszerte népszerű lesz. Nem kötnek bele abba, hogy itt-ott hamis volt. A kerek egész produkcióban gyönyörködnek és azt értékelik. Bár tudnék többet is írni Rólatok, mert Ti érdemelnétek meg a legtöbb jó szót, de sajnos tőlem most csak fölösleges szócséplésre futná.

És akkor pár személyes gondolat. Egyik tehetségkutatót sem néztem elejétől végéig. Láttam néha egy-egy előadást, általában sikerült valahogy pont azoknak a produkcióit elcsípnem, akikről az újságok is éppen írtak. A döntőket láttam egyedül, úgyhogy az alapján pár gondolat pár emberről, üzenve is egyben nekik:

Szíj Melinda: egy csodálatos hang, a magyar Barbra Streisand (megosztva természetesen Détár Enikővel). El tudom képzelni, hogy a versennyel járó hajtás túl sok volt neki. Alapvetően embert próbáló követelményeket támasztottak minden versenyzővel szemben hétről hétre a hangszálaik túlerőltetésével, kevés pihenéssel (egy profi énekesnek napi 8-10 óra alvás kell, hogy a hangszálai kellően kipihentek legyenek, nem is beszélve, hogy pl. egy olyan terem páratartalma, ahol a koreográfiákat betanulják, nem is igazán tesz jót a hangszálaknak (a színpad klímája sem épp a legmegfelelőbb, a levegő száraz, az arcodat pedig sokezer watton fűtik a reflektorok, a hangszálak hidratáltságának mértéke így elmarad a kívánatostól). Ez a pörgés alaposan igénybe veszi nemcsak az ember fizikumát, de az idegrendszerét is. De Melindára visszatérve, kívánom, hogy találja meg az életben azt a nyugalmat, amit most keres, és találja meg azt a boldogságot, amit többek között az éneklésben is megtalált.

Király L. Norbi: sokat bántják amiatt, hogy nem tud énekelni, pedig az X-Faktor egy énekverseny. Akkor tetszettek volna úgy kiírni a követelményeket, Norbit pedig nem beengedni. A zsűribe meg énektanárokat hívni. Viszont ha előadóművészi szempontok alapján értékelünk egy produkciót, akkor ne legyen az kifogás, hogy "De hát nem tud énekelni". Norbi, szerintem nagy vagy! Egyéniség vagy, kisugárzásod van, abszolút a színpadon a helyed. Norbi kritizálóinak pedig nem üzenek inkább semmit.

Takács Nikolas: a másik fantasztikus hang. Mind a hangszín, mind a stílus, mind az énektechnika nagyon tetszett. Fiatal kora ellenére komoly férfi, komoly lehetőségekkel. Bízom benne, hogy még sokat fogok hallani róla.

Janicsák Veca: nehéz szalonképesen írni egy ilyen zavarbaejtően szép jelenségről. Hangja egyszerűen fenomenális, orgánumának érettsége meghazudtolja a korát. Sok szempontból Céline Dionra emlékeztet, és ha megpróbálom elképzelni, hogy forrhatja ki magát a hangja az elkövetkező tizenhúsz évben, azt mondom, egy újabb magyar világsztár lehet egy igényesebb populáris műfajban.

Vastag Csaba: a huncut mosolyú gyerek, akinek "már a szeme sem áll jól". Megnyerő, sármos, és tudja, hogyan kell kenyérre kenni a lányokat. Igazi előadóművész, aki nem kizárólag a hangjával akar hódítani. És bevált neki. Kritizálóinak csak azt tudom mondani, amit már fentebb is mondtam, a koreográfusoknál: nem minden a hang. Csaba énektudását lehet, hogy nem mindenki találja hibátlannak, de szerintem ha az Operettszínháznak jó volt (és gyanítom, hogy az Operett igazgatója nem egészen inkompetens ennek megítélésében), akkor ne akarjuk bebizonyítani, hogy pucér a király. Csaba, igenis jó vagy. Megérdemelten nyertél.

Kállay-Saunders András: a magyar Lenny Kravitz. Mester Tomit kérem, vegye szárnyai alá a fiút és csináljon belőle egy második LK-t, mert olyan potenciál van benne, ami lehetővé tenné, hogy világszínvonalú produkcióval öregbítse hazánk hírnevét.

Kökény Attila: nem tudtam, de nem is akartam eldönteni, Renivel melyikőtök a jobb, az 50-50%-os állás a vége előtt ha nem is felelt meg a valóságnak, az én véleményemet mindenképp tükrözte. A Tóth Verával előadott Szomorú Vasárnapotok mindent vitt nálam. A dal egyébként is az egyik legnagyobb kedvencem, de az a cigány siratóra emlékeztető produkció számomra új etalonná vált, utólag is köszönöm, hogy megismerhettem.

Tolvai Reni: vitathatatlanul új üstökös a popzenében. A Hurt sem volt rossz, de a Caruso volt az, ami előtt igazán fejet hajtottam (elfogult vagyok, másik személyes kedvenc dalom). Meglepő volt nőtől hallani, de mindenképp pozitív volt az élmény. Személy szerint nagyon szívesen meghallgatnék Attilával kettőtöktől egy olyan verziót, ami nem párbaj, hanem duett, kétszólamú részekkel (pl. egy kétszólamú refrénbe biztos, hogy beleborzongnék a szó pozitív értelmében).

Üzenet minden versenyzőnek: köszönöm, hogy jelentkezésetekkel lehetővé tettétek, hogy ennyi nagyszerű hangot megismerhessek. Ha a továbbiakban bármelyikőtök hallat magáról a zenei pályán, keresni fogom a lehetőséget, hogy halljam.

Ide akartam pár keresetlen szót intézni még a sok rasszista idegengyűlölő magyarkodónak, de inkább úgy gondoltam, ez most méltatóposzt lesz szép szavakkal. A magyarkodásról talán majd lesz egy külön poszt.