Már az ókori görögök is (de most tényleg) kitaláltak, később pedig a rómaiak híressé tették (olyannyira, hogy Róma alkotmányába is belekerült) a trias politica elvét, a hatalmi ágak szétválasztását, és később, a francia felvilágosodás korában Montesquieu báró volt az, aki újra előtérbe hozta a három hatalmi ágat, név szerint a végrehajtói, a törvényhozói és a bírói hatalmat. Ezzel tkp. több, mint 2000 évvel ezelőtt lefektették a modern, decentralizált államigazgatás alapjait. Fájdalom, hogy a XX. században sokan választották mégis a totalitárius diktatúra biztos bukásra ítélt államformáját.
Azonban ahogy változik a világ, úgy ideje lenne újragondolni, hogy melyek azok a hatalmi ágak, melyek mentén fel kell osztani az irányítást (igazgatást). Vegyünk pl. egy nagyvállalatot. Az azon belül működő osztályok (illetve a különböző C-szintű vezetők felelősségi körei) nagyon jól mutatják, hogy egy nagyobb, elosztottan működő szervezetnél mennyi különböző perspektíva van, amik mentén elemezni ill. döntést hozni kell, leírni vagy előírni. A leíró intézkedések leginkább alulról fölfelé működnek, az előíró dolgok pedig fölülről lefelé, vagyik az ország legfelsőbb szintje felől a legkisebb közigazgatási egység önkormányzati szervezete felé.
Amire azonban a mai államszervezetek (illetve nem is annyira az államszervezetek, mint inkább a politikusok) képtelenek, az a hatalom egy részének átengedése, az alárendelt szervezeti egységek számára az önállóság biztosítása a HOGYAN kérdésében, és mindössze a MIT utasításnak eleget tenni.
Az előbb önkormányzatokról beszéltem, nem véletlenül. Ha egy országnak területei vannak (márpedig jelenleg a montevideói egyezmény értelmében egy szuverén állam megszületésének és mások általi elismerésének alapfeltétele, hogy az illető ország rendelkezzék fiziaki és földrajzi területtel), a közigazgatásnak rendelkeznie kell területi igazgatási illetékességgel és felelősséggel. Viszont egy akármilyen nagy terület irányítását már nem lehet akármilyen kicsi hierarchiával, végtelen központosítással irányítani, igazgatni, ezért kitalálták a közigazgatást. Mint ahogy azt a decentralizált, elosztott szerveződések példája mutatja, optimális működést az biztosít, ha az egyes funkcionális egységek közötti függések konvergálnak a 0-hoz, illetve, ha az egyes egységek minél nagyob autonómiával rendelkeznek, az alá-fölé rendeltség irányát mindig az adott kontextusban értelmezve egy kommunikációs tranzakción belül (ha pl. egy kistérségi önkormányzat valamilyen információt kér a megyei önkormányzattól, akkor az adott kommunikációs tranzakció kontextusában bizony a megyei ökm. a kistérségi alá rendelődik; de hogy ne üljünk fordítva a lovon, a megyei ökm. előírhatja, hogy melyek azok az információk, melyeket egy adott kistérség lekérdezhet, és melyek azok, amiket nem), gyakorlatilag egy dinamikus hierarchiát eredményezve ezzel.
Látható, hogy végül egy igazgatási egység a MIT előírásában előírhat feladatot, erőforráskorlátot, kötelezettségi határidőt, szankciókat, meghatározva ezzel egy igazgatási keretrendszert, azonban a HOGYAN kérdésében már nem dönt, az az alárendelt egységek felelőssége, amelyek maguk döntik el, hogy a kapott feladatnak mely részeit hajtják végre saját illetékességben és mely részeit osztják tovább. Ebből már kirajzolódik, hogy a végrehajtás lefelé eszkalálódik az autonómia biztosításának megfelelően, az egyes egységek felelőssége pedig inkább a koordináció és a számonkérés felé tolódik el. Ha pl. az alábbi közigazgatási hierarchiánk van: ország - régió - megye - kistérség - település, közvetlen kapcsolat mindig csak két szomszédos hierarchiaszint között lesz, egy regionális önkormányzatnak soha nem lesz közvetlen beleszólása egy települési önkormányzat belső dolgaiba, az magánügy. Ha pedig az egészet az országos (a legfelsőbb szintű) önkormányzat szintén értelmezzük, rögtön látszik, hogy a külön államigazgatás mint olyan fölöslegessé válik, hiszen az országos szinten értelmezendő törvények egyenrangúvá válnak az országos önkormányzat rendeleteivel. Ha úgy vesszük, ez Magyarországon jelenleg is hasonlóan működik, hiszen vannak az országos szintű minisztériumok, az önkormányzatok pedig a Belügyminisztérium alá rendelve. Azonban ez két ponton sántít: még mindig három hatalmi ág mentén vagyunk szétválasztva ahelyett, hogy minden egyes előíró minisztérium egy hatalmi ágat képviselne (a minisztériumok feladatkör alapján előíró és leíró minisztériumokra oszthatóak, leíró feladatköre van a könyvelésnek és a KSH-nak, előíró feladatköre van a pénzügynek és a Jegybanknak), valamint a jelenlegi kormány mintha a központosított államhatalom felé tartana, ami nem baj: a hatalmi ágak egyesítése (konkrétan a törvényhozói és végrehajtói hatalmak egyesítése) sok országban bevált, Kanadában, Ausztráliában, az Egyesült Királyságban vagy Franciaországban nem panaszkodnak miatta. Érdekes, hogy ezek vagy nemzetállamok, vagy látens nemzetállamok, vagy (korábbi) nemzetállamok gyarmatai. Nem akarok célozni semmire (dehogynem). Csak akkor vállaljuk be, hogy kanadai mintára akarjuk átalakítani az államigazgatást, és akkor azt mondom, semmi baj, Kanada egy sikeres ország, nem ez fogja tovább rontani országunk mutatóit.
Azonban van itt még valami, ahova a totális decentralizáció és a dinamikus hierarchia vezet, ez pedig a pártország mint olyan megszűnése. Mert onnantól kezdve lehet, hogy egy kistérséget másik párt önkormányzata fog irányítani, mint a fölé tartozó megyét. Persze ez az egyik szépsége a dolognak, mert ez ugye könyörtelenül együttműködésre kényszerítené a pártokat. A másik, hogy ezek után nem lenne olyan, hogy pártokat finanszírozunk közpénzből, sőt: a párt tartsa fenn magát adományokból, ha pedig valamelyik szintbe pénzt akar pártkasszából folyatni, hogy megtámogassa egy közigazgatási egység költségvetését, tegye. Persze ehhez önzetlenség kell és igazi államférfiak politikusok helyett. Ugye tudjuk a különbséget?
Folyt. köv.
