Halmozottan Hátrányos

Már az ókori görögök is (de most tényleg) kitaláltak, később pedig a rómaiak híressé tették (olyannyira, hogy Róma alkotmányába is belekerült) a trias politica elvét, a hatalmi ágak szétválasztását, és később, a francia felvilágosodás korában Montesquieu báró volt az, aki újra előtérbe hozta a három hatalmi ágat, név szerint a végrehajtói, a törvényhozói és a bírói hatalmat. Ezzel tkp. több, mint 2000 évvel ezelőtt lefektették a modern, decentralizált államigazgatás alapjait. Fájdalom, hogy a XX. században sokan választották mégis a totalitárius diktatúra biztos bukásra ítélt államformáját.

Azonban ahogy változik a világ, úgy ideje lenne újragondolni, hogy melyek azok a hatalmi ágak, melyek mentén fel kell osztani az irányítást (igazgatást). Vegyünk pl. egy nagyvállalatot. Az azon belül működő osztályok (illetve a különböző C-szintű vezetők felelősségi körei) nagyon jól mutatják, hogy egy nagyobb, elosztottan működő szervezetnél mennyi különböző perspektíva van, amik mentén elemezni ill. döntést hozni kell, leírni vagy előírni. A leíró intézkedések leginkább alulról fölfelé működnek, az előíró dolgok pedig fölülről lefelé, vagyik az ország legfelsőbb szintje felől a legkisebb közigazgatási egység önkormányzati szervezete felé.

Amire azonban a mai államszervezetek (illetve nem is annyira az államszervezetek, mint inkább a politikusok) képtelenek, az a hatalom egy részének átengedése, az alárendelt szervezeti egységek számára az önállóság biztosítása a HOGYAN kérdésében, és mindössze a MIT utasításnak eleget tenni.

Az előbb önkormányzatokról beszéltem, nem véletlenül. Ha egy országnak területei vannak (márpedig jelenleg a montevideói egyezmény értelmében egy szuverén állam megszületésének és mások általi elismerésének alapfeltétele, hogy az illető ország rendelkezzék fiziaki és földrajzi területtel), a közigazgatásnak rendelkeznie kell területi igazgatási illetékességgel és felelősséggel. Viszont egy akármilyen nagy terület irányítását már nem lehet akármilyen kicsi hierarchiával, végtelen központosítással irányítani, igazgatni, ezért kitalálták a közigazgatást. Mint ahogy azt a decentralizált, elosztott szerveződések példája mutatja, optimális működést az biztosít, ha az egyes funkcionális egységek közötti függések konvergálnak a 0-hoz, illetve, ha az egyes egységek minél nagyob autonómiával rendelkeznek, az alá-fölé rendeltség irányát mindig az adott kontextusban értelmezve egy kommunikációs tranzakción belül (ha pl. egy kistérségi önkormányzat valamilyen információt kér a megyei önkormányzattól, akkor az adott kommunikációs tranzakció kontextusában bizony a megyei ökm. a kistérségi alá rendelődik; de hogy ne üljünk fordítva a lovon, a megyei ökm. előírhatja, hogy melyek azok az információk, melyeket egy adott kistérség lekérdezhet, és melyek azok, amiket nem), gyakorlatilag egy dinamikus hierarchiát eredményezve ezzel.

Látható, hogy végül egy igazgatási egység a MIT előírásában előírhat feladatot, erőforráskorlátot, kötelezettségi határidőt, szankciókat, meghatározva ezzel egy igazgatási keretrendszert, azonban a HOGYAN kérdésében már nem dönt, az az alárendelt egységek felelőssége, amelyek maguk döntik el, hogy a kapott feladatnak mely részeit hajtják végre saját illetékességben és mely részeit osztják tovább. Ebből már kirajzolódik, hogy a végrehajtás lefelé eszkalálódik az autonómia biztosításának megfelelően, az egyes egységek felelőssége pedig inkább a koordináció és a számonkérés felé tolódik el. Ha pl. az alábbi közigazgatási hierarchiánk van: ország - régió - megye - kistérség - település, közvetlen kapcsolat mindig csak két szomszédos hierarchiaszint között lesz, egy regionális önkormányzatnak soha nem lesz közvetlen beleszólása egy települési önkormányzat belső dolgaiba, az magánügy. Ha pedig az egészet az országos (a legfelsőbb szintű) önkormányzat szintén értelmezzük, rögtön látszik, hogy a külön államigazgatás mint olyan fölöslegessé válik, hiszen az országos szinten értelmezendő törvények egyenrangúvá válnak az országos önkormányzat rendeleteivel. Ha úgy vesszük, ez Magyarországon jelenleg is hasonlóan működik, hiszen vannak az országos szintű minisztériumok, az önkormányzatok pedig a Belügyminisztérium alá rendelve. Azonban ez két ponton sántít: még mindig három hatalmi ág mentén vagyunk szétválasztva ahelyett, hogy minden egyes előíró minisztérium egy hatalmi ágat képviselne (a minisztériumok feladatkör alapján előíró és leíró minisztériumokra oszthatóak, leíró feladatköre van a könyvelésnek és a KSH-nak, előíró feladatköre van a pénzügynek és a Jegybanknak), valamint a jelenlegi kormány mintha a központosított államhatalom felé tartana, ami nem baj: a hatalmi ágak egyesítése (konkrétan a törvényhozói és végrehajtói hatalmak egyesítése) sok országban bevált, Kanadában, Ausztráliában, az Egyesült Királyságban vagy Franciaországban nem panaszkodnak miatta. Érdekes, hogy ezek vagy nemzetállamok, vagy látens nemzetállamok, vagy (korábbi) nemzetállamok gyarmatai. Nem akarok célozni semmire (dehogynem). Csak akkor vállaljuk be, hogy kanadai mintára akarjuk átalakítani az államigazgatást, és akkor azt mondom, semmi baj, Kanada egy sikeres ország, nem ez fogja tovább rontani országunk mutatóit.

Azonban van itt még valami, ahova a totális decentralizáció és a dinamikus hierarchia vezet, ez pedig a pártország mint olyan megszűnése. Mert onnantól kezdve lehet, hogy egy kistérséget másik párt önkormányzata fog irányítani, mint a fölé tartozó megyét. Persze ez az egyik szépsége a dolognak, mert ez ugye könyörtelenül együttműködésre kényszerítené a pártokat. A másik, hogy ezek után nem lenne olyan, hogy pártokat finanszírozunk közpénzből, sőt: a párt tartsa fenn magát adományokból, ha pedig valamelyik szintbe pénzt akar pártkasszából folyatni, hogy megtámogassa egy közigazgatási egység költségvetését, tegye. Persze ehhez önzetlenség kell és igazi államférfiak politikusok helyett. Ugye tudjuk a különbséget?

Folyt. köv.

Pár gondolat a tehetségről

A múlt hétvégén lezárult két tehetségkutató letagadhatatlanul felkavarta az indulatokat a lakosság (pardon, a nézőállomány) körében. Boncoljuk most kicsit a témát. Adva volt ugye mindkét nagy kereskedelmi tévécsatornán egy tehetségkutató jellegű énekverseny. Hogy az ének- előtagot miért nem emelem ki jobban, máris kifejtésre kerül. Először azonban lássuk, kik a szereplők és kinek mik a szempontjai.

Versenyző: Jónak érzi magát, indul a versenyen. Nyerni akar, de a nyereményén túl meg akarja ismertetni magát, a hangját és úgy en bloc a személyiségét, előadóművészetét a nagyvilágnak (de legalábbis az ország lakossága egy minél nagyobb részhalmazának). Kétségtelen, hogy nem áll neki minden stílus egyformán jól: van, aki abszolút mainstream popsztáralkat, van, akinek a rock fekszik jobban, és van, akinek a klasszikusabb jazz, de általában mindenki megtalálja a maga közönségét. És itt tisztázzuk is az első félreértést:

a Versenyző nem énekes, hanem előadóművész.

Ez maga után vonja azt, hogy az ő outputja nem merül ki a dalok eléneklésében, hiszen énekelni egy iskolai énekversenyen is lehet. A dalokat elő kell adni. Kell, hogy a Versenyző egyéniség legyen. Kell, hogy a Versenyzőnek kisugárzása, karizmája, ún. színpadi jelenléte legyen. Ez utóbbi azt jelenti, hogy még nem csinált semmit, de már rá szegeződik minden tekintet és várja a mennyei mannát, ami az ő esetében egy előadott produkciót fog jelenteni.

Zsűri: Előadóművész, producer, manager, színigazgató stb., egyszóval olyan ember a showbizniszből, aki már nemcsak az előadói perspektívát ismeri, mert magasabb szintről is rálátása van az előadói világra. Ezek az emberek mind letettek már valamit az asztalra, igazolva saját ottlétüket a zsűriben. Tapasztalataik és érdemeik miatt az emberek (és főleg a versenyzők) felnéznek rájuk, adnak a szavukra, el- és megfogadják kritikáikat. Joggal. Egyik műsorban sem volt olyan zsűritag, akinél ne értettem volna, mit keres ott. A zsűri képes arra, hogy ne csak a helyes hangképzést méltassa, hanem kerek egészként értékeljen egy produkciót, a teljes előadást minősítve. Velünk, átlag tévénézőkkel szemben kompetensebb módon tudják megitélni egy-egy produkció jóságát.

Stylist: Amíg a színpadon a versenyzők keresik a szavazók és a zsűri kegyeit, a színfalak mögött egy nemkevésbé kőkemény harc zajlik a stílistok között. Mielőtt nagyon kritizáljuk egy-egy versenyző aktuális fellépőruháját, kerüljünk tisztába az alábbi ténnyel:

A stylist nagy úr. A versenyző azt lesz kénytelen viselni egy adott produkcióban, amit a stylist ráad, akár tetszik, akár nem.

Tehát ha valakin nem tetszik a ruha, ne a versenyzőt szídjuk, hogy "Hát ez a ruha nagyon rossz választás volt, mert ...", mert valószínűleg a legkevésbé sem tehet róla, hogy azt adták rá, amit. Tessék a stylistnál anyázni.

Koreográfus: Mondanám, hogy a színpadi mozgás, de ebben nem merül ki. Az első lépéstől az utolsó szusszanatig mindent megtervez: mikor merre dőlj, merre fordítsd a fejed, mikor kacsints ki a nézőtérre stb. El is érkeztünk egy újabb ütközőponthoz, ahol elválik az énekes az előadóművésztől. Nagyon rosszul esett, hogy több neves, a szakmában évtizedes múlttal rendelkező, általam nagyra tartott előadóművész azért kritizálta a győztest, mert nem tud énekelni, viszont elég volt szépen mosolyognia, hogy rá szavazzanak. Furcsa, hogy pont ők felejtik el, mit jelent színpadon állni. Nem merül ki abban, hogy 8 év Sík Olgával a hátam mögött kiállok, és a tökéletes hangképzési technikára koncentrálva kifogástalanul eléneklek egy számot. Nem. Messze nem. Lassan írom, hogy mindenki megértse:

A közönség nem szakmai zsűri. Kisebb a vájtfülűek aránya, és többen lesznek, akik képesek egy produkciót egészként értékelni. Azt, aki nem hallja meg a nyolcadhangos félreintonálást, ne hülyebotfülüparasztozzuk már le csak azért, mert neki jobban bejött egy jóképű fiatal fiú megnyerő, huncut mosolya (és ezzel most senki produkcióját nem akarom becsmérelni, attól, hogy valakinek olyan a mosolya, nem lesz kevésbé jó énekes).

Tetszettek volna többet szavazni. Ez egy ilyen műsor. Nem azért volt jobb, mert tökéletesebben énekelt, hanem mert több ember szavazatát tudta megnyerni. És a showbiznisz mindig is erről szólt, kérdezzük meg akármelyik zenei producert. Aki a legnépszerűbb akar lenni, annak azt kell nyújtania, amire a legnagyobb igény van. Aki rétegműfajban jeleskedik, az fogadja el, hogy esetleg kisebb lesz a rajongótábora. Helmut Lotti hiába a világ egyik legjobb hangja és legnagyszerűbb előadóművésze, ha egyszer nem ugyanabban a műfajban tevékenykedik, mint mondjuk Justin Timberlake, akinek cserébe több fiatal is ismeri a nevét.

Vájtfülü tévénéző: Meghallja a nyolcadhangos félreintonálást is, de annyira el van telve saját zenei hallásával, hogy elfelejti a produkció többi részét pontozni (sőt, a hangmagassági tökéletlenségek miatt az egész előadást lehúzza). Több szót nem is fecsérelnék rá.

Átlagos hallású szavazó: A leghálásabb réteg, az ő érdemük, ha eljuttatnak valakit a döntőig, aki utána országszerte népszerű lesz. Nem kötnek bele abba, hogy itt-ott hamis volt. A kerek egész produkcióban gyönyörködnek és azt értékelik. Bár tudnék többet is írni Rólatok, mert Ti érdemelnétek meg a legtöbb jó szót, de sajnos tőlem most csak fölösleges szócséplésre futná.

És akkor pár személyes gondolat. Egyik tehetségkutatót sem néztem elejétől végéig. Láttam néha egy-egy előadást, általában sikerült valahogy pont azoknak a produkcióit elcsípnem, akikről az újságok is éppen írtak. A döntőket láttam egyedül, úgyhogy az alapján pár gondolat pár emberről, üzenve is egyben nekik:

Szíj Melinda: egy csodálatos hang, a magyar Barbra Streisand (megosztva természetesen Détár Enikővel). El tudom képzelni, hogy a versennyel járó hajtás túl sok volt neki. Alapvetően embert próbáló követelményeket támasztottak minden versenyzővel szemben hétről hétre a hangszálaik túlerőltetésével, kevés pihenéssel (egy profi énekesnek napi 8-10 óra alvás kell, hogy a hangszálai kellően kipihentek legyenek, nem is beszélve, hogy pl. egy olyan terem páratartalma, ahol a koreográfiákat betanulják, nem is igazán tesz jót a hangszálaknak (a színpad klímája sem épp a legmegfelelőbb, a levegő száraz, az arcodat pedig sokezer watton fűtik a reflektorok, a hangszálak hidratáltságának mértéke így elmarad a kívánatostól). Ez a pörgés alaposan igénybe veszi nemcsak az ember fizikumát, de az idegrendszerét is. De Melindára visszatérve, kívánom, hogy találja meg az életben azt a nyugalmat, amit most keres, és találja meg azt a boldogságot, amit többek között az éneklésben is megtalált.

Király L. Norbi: sokat bántják amiatt, hogy nem tud énekelni, pedig az X-Faktor egy énekverseny. Akkor tetszettek volna úgy kiírni a követelményeket, Norbit pedig nem beengedni. A zsűribe meg énektanárokat hívni. Viszont ha előadóművészi szempontok alapján értékelünk egy produkciót, akkor ne legyen az kifogás, hogy "De hát nem tud énekelni". Norbi, szerintem nagy vagy! Egyéniség vagy, kisugárzásod van, abszolút a színpadon a helyed. Norbi kritizálóinak pedig nem üzenek inkább semmit.

Takács Nikolas: a másik fantasztikus hang. Mind a hangszín, mind a stílus, mind az énektechnika nagyon tetszett. Fiatal kora ellenére komoly férfi, komoly lehetőségekkel. Bízom benne, hogy még sokat fogok hallani róla.

Janicsák Veca: nehéz szalonképesen írni egy ilyen zavarbaejtően szép jelenségről. Hangja egyszerűen fenomenális, orgánumának érettsége meghazudtolja a korát. Sok szempontból Céline Dionra emlékeztet, és ha megpróbálom elképzelni, hogy forrhatja ki magát a hangja az elkövetkező tizenhúsz évben, azt mondom, egy újabb magyar világsztár lehet egy igényesebb populáris műfajban.

Vastag Csaba: a huncut mosolyú gyerek, akinek "már a szeme sem áll jól". Megnyerő, sármos, és tudja, hogyan kell kenyérre kenni a lányokat. Igazi előadóművész, aki nem kizárólag a hangjával akar hódítani. És bevált neki. Kritizálóinak csak azt tudom mondani, amit már fentebb is mondtam, a koreográfusoknál: nem minden a hang. Csaba énektudását lehet, hogy nem mindenki találja hibátlannak, de szerintem ha az Operettszínháznak jó volt (és gyanítom, hogy az Operett igazgatója nem egészen inkompetens ennek megítélésében), akkor ne akarjuk bebizonyítani, hogy pucér a király. Csaba, igenis jó vagy. Megérdemelten nyertél.

Kállay-Saunders András: a magyar Lenny Kravitz. Mester Tomit kérem, vegye szárnyai alá a fiút és csináljon belőle egy második LK-t, mert olyan potenciál van benne, ami lehetővé tenné, hogy világszínvonalú produkcióval öregbítse hazánk hírnevét.

Kökény Attila: nem tudtam, de nem is akartam eldönteni, Renivel melyikőtök a jobb, az 50-50%-os állás a vége előtt ha nem is felelt meg a valóságnak, az én véleményemet mindenképp tükrözte. A Tóth Verával előadott Szomorú Vasárnapotok mindent vitt nálam. A dal egyébként is az egyik legnagyobb kedvencem, de az a cigány siratóra emlékeztető produkció számomra új etalonná vált, utólag is köszönöm, hogy megismerhettem.

Tolvai Reni: vitathatatlanul új üstökös a popzenében. A Hurt sem volt rossz, de a Caruso volt az, ami előtt igazán fejet hajtottam (elfogult vagyok, másik személyes kedvenc dalom). Meglepő volt nőtől hallani, de mindenképp pozitív volt az élmény. Személy szerint nagyon szívesen meghallgatnék Attilával kettőtöktől egy olyan verziót, ami nem párbaj, hanem duett, kétszólamú részekkel (pl. egy kétszólamú refrénbe biztos, hogy beleborzongnék a szó pozitív értelmében).

Üzenet minden versenyzőnek: köszönöm, hogy jelentkezésetekkel lehetővé tettétek, hogy ennyi nagyszerű hangot megismerhessek. Ha a továbbiakban bármelyikőtök hallat magáról a zenei pályán, keresni fogom a lehetőséget, hogy halljam.

Ide akartam pár keresetlen szót intézni még a sok rasszista idegengyűlölő magyarkodónak, de inkább úgy gondoltam, ez most méltatóposzt lesz szép szavakkal. A magyarkodásról talán majd lesz egy külön poszt.

Az új kormány állítólag meg akarja fosztani az összes olyan jogtól a melegeket, amit az elmúlt egy évben kaptak az előző kormánytól. No comment.

"Megvertek egy fiatal nőt szombaton késő délután az Astoria téren lévő villamosmegállóban; az áldozat a nem sokkal korábban véget ért melegfelvonulás pólóját viselte - jelentették a helyszínről az MTI tudósítói. A támadók - két-három férfi - a Kossuth Lajos utcai árkádok alól bukkant elő, átrohant a villamosmegállóban álló nőhöz, és szó nélkül ütlegelni kezdték. Az ütésektől a szemüveges nő a földre esett, bántalmazói ekkor bele is rúgtak. A megtámadott nő a fején és karján sérült meg." /Forrás: Népszabadság online/

Cselekedeteik alapján erősen frusztrált, komplexusokkal és elfojtásokkal teli lények lehetnek. Embernek nem nevezném őket. Férfinak pedig végképp nem. Aki nőre kezet emel, pláne egy szemüveges nőre, plána harmadmagával - az az én szememben szimplán egy utolsó féreg. Egyéniben nem lehetnek túl erősek, nyilván ezt is kompenzálni akarták azzal, hogy csoportosan volt csak bátorságuk támadni. Csak gratulálni tudok hozzá. Igazán jó példát mutattok a most felnövő ifjúságnak. Mindenesetre remélem, hogy volt a közelben legalább egy térfigyelő, amelyiken keresztül beazonosíthatóak vagytok.ű

2009-ben Európa szívében még mindig itt tartunk? Hogy lehetőségetek van primitív, a Btk. hatálya alá eső módon kinyilvánítani a véleményüket? Azt mondjátok, ennek a társadalomnak nincs szüksége a melegekre. Én a véleménnyilvánítási szabadság nevében viszont úgy vélem, Ti vagytok azok, akikre nincs szükség.

Melegek (illetve pontosítsunk, nem heterók) mindig voltak, most is vannak, és mindig lesznek. Mostanában viszont mintha többen lennén(e)k. Ennek mi lehet az oka? Egyszerűen csak nagyobb létszámról, nagyobb arányról kapunk a mindennapok során visszajelzést? Esetleg arról lenne szó, hogy sokan trendet követnek, mondván, most ismét divat másnak lenni?

Vagy csak a természet érzi, hogy kezdjük bolygónkat túlnépesíteni, és így próbálja kompenzálni, visszafogni a szaporulatot?

Jogunkban áll-e megállapítani, hogy valaki olyan rosszul neveli gyermekét, hogy az kamaszkorában nagy valószínűséggel elkallódna? Jogunkban áll-e elrabolni a gyermeket azzal, hogy mi jobb életet tudunk biztosítani a számára, mert jómódúak vagyunk és nem érint minket az utca mocska (gondolok ezalatt főleg a prostitúcióra és a kábítószer-fogyasztásra)?

Tudva azt, hogy mindezt igazából nem is a gyermekért tesszük, hanem saját magunkért, a saját értékrendünk megerősítéséért, jogunkban áll-e ilyen szinten beleszólni egy család, egy gyermek életébe? Tudjuk, hogy nem mindig elég értesíteni a gyermekvédelmi szolgálatot, mert vannak szituációk, ahol a törvény nem érvényesíthető kellő hatékonysággal. Jogunk van-e leírni a szülőket azzal, hogy úgysem változnak?

Ha csak a gyermeknek akarunk jót, hol az erkölcsi határ (most a jogi határtól függetlenül)? És hol van az a határ, amin túl mindenképp csak árthatunk a gyermeknek, vezessen minket bármennyire csak a jó szándék?

Egy a Homáron található poszt szerint miután Debrecen városa átvette a helyi autóbuszjáratok üzemeltetését, közel a duplájára emelkedtek a tanulóbérletek árai, miközben megszűntek a külön villamos- illetve trolibérletek. A diákoknak fáj az áremelés, mert nem értik, milyen szándék húzódik mögötte.

Először is, nem tudom, eddig miért voltak az egyes járműtípusok külön kezelve. Nyilván történelmi szükségszerűségből, de lássuk be, hosszútávon könnyebb az üzemeltetés és kisebb az ezzel járó adminisztráció, ha az egyes közlekedési eszközök minél egységesebb módon vannak kezelve.

Továbbá. Látatlanban kijelenteni, hogy Kósa Lajos most szivatni (bocsánat, fejni) akarja a diákokat, elég erős kijelentés. Én akkor látatlanban felvázolok egy másik elméletet. Valóságalapja nem tudom mennyi, mert a tényekkel én annyira nem vagyok tisztában, mint az esetleges fejés gyanítója, de talán ad egy másik perspektívát, ami 0-nál nagyobb valószínűséggel bír, és vitát indukálhat.

Az én elméletem az, hogy a Volán valamiért alacsony szinten volt kénytelen tartani az árakat, viszont cserébe azért, hogy ne legyen veszteséges, súlyos állami támogatásokat vett igénybe minden évben. Ezt látva a városvezetés úgy döntött, átveszi a helyi tömegközlekedést, majd kiértékelve annak helyzetét, szükségesnek látta emelni az árakat, hogy lehetőleg minél kevésbé legyen veszteséges.

Vélemények, ellenvélemények?

Akkor kezdetnek rögtön egy kis tabudöntögetés. Huszonéves, magát értelmesnek valló, értelmiségi fiatalember vagyok. Huszonéves, biszexuális, jelenleg stabil házasságban élek a Nagybetűs Igazinak vélt nővel. Felmenőim között szerintem van zsidó és cigány is. Dolgozom és adót fizetek. Politikailag olyan eszmével szimpatizálok, melyet ma Magyarországon nem látom, hogy bármelyik párt százszázalékosan képviselne. Hiszek Istenben, de nem tartom magam vallásosnak.

Ezt a blogot azért hozom létre, hogy időről időre kifejtsem a véleményemet valamiről, a kommentek alapján megismerjem mások véleményét, és így tágítsam saját világképemet.

2010-12-22: A biszexuálist kéretik pánszexuálisra cserélni.